II.évad 41.rész - Akaraterő

Sziasztok!

Meghoztam a következő részt. A hétvégén még minimum kettőt szeretnék hozni,

ami remélem majd sikerül is, mivel csak 45 rész lesz az epilógussal együtt a

második évad. Tudom, hogy páran szomorúak miatta, de nem kell aggódni lesz

más blogom és a régiek közül is folytatok párat, amibe már rég került fel rész.

Köszönöm a támogatást és az olvasókat!

Jó olvasást!

Ölellek Titeket!

------------------------------------------------------------------------------

Madison Clarck

  Lehet, hogy az első koncertjükön nem vettem részt, mivel nem engedték meg nekem, bár jobban belegondolva örülök, hogy rákényszerített a maradásra. Nem azért, mert nem akartam látni, sem a rosszulléteim miatt, hanem úgy érzem, hogy nem lett volna erőm ott állni másfél órán keresztül. Pedig nekem elhihetitek, hogy semmi problémám nincs az állással, hiszen napi több órát is így töltök, miközben dolgozom, de akkor nem voltam még terhes. Most viszont az vagyok. Sokkal hamarabb elfáradok, már nem bírom olyan könnyen venni a dolgokat, hiszen tudom, hogy nem bírná a testem. Több pihenésre van szükségem, ami ha Harryn múlna azt jelentené, hogy ki sem mozdulhatnék az ágyból, hanem muszáj. Aranyos tőle, hiszen tudom, hogy csak azért teszi, mivel aggódik értem és a babánkért is, de vannak pillanataim mikor azt érzem, hogy meg tudnám fojtani. Bár lehet ez is a terhességnek köszönhető, hiszen ilyenkor minden máshogy érint minket. Ingerlékenyebbek vagyunk, viszont van egy olyan érzésem, hogy nálam ez hamarabb jött el, mint kellett volna, de sebaj ezt is túlvészelem valahogy. 

  De most térjünk vissza az elejére. Az első koncertre nem engedett el, de mivel ma reggel semmi bajom sem volt, ahogy a nap további részében sem velük tartok. Természetesen Harry kevésbé örült ennek, hiszen nem tudja rajtam tartani a szemeit amikor a színpadon van, de ki mondta neki, hogy figyelnie kell rám? Én is tudok magamra vigyázni, nem vagyok gyerek már. Különben is, én még nagyon az elején vagyok mindennek, akiért inkább aggódni kell az Emma, hiszen neki már csak hetei vannak hátra, nekem pedig hónapok. A hasam is csak kicsit gömbölyödött ki még, de ami késik nem múlik.

  A bőröndömből kotorok ki magamnak egy fekete farmert hozzá pedig egy kötött pulóvert, majd vonulok be velük a fürdőbe, ahonnan pár perce lépett ki Harry. Még párás a levegő, zuhanyzása után, így le kell törölnöm a tükröt, hogy lássam magam benne. 

  Ledobom a rajtam lévő ruhákat, majd a fejem tetejére kötöm a hajam és felveszem a kikészített darabokat. A táskámból kiveszem az alapozót és a szempillaspirált, majd kicsit javítok az arcomon. 

  Tíz perc múlva már elkészülve nézem magam a tükörben. Hajam laza hullámokban hullik a vállaimra, majd egy utolsó simítás után bólintva jelzem tükörképemnek, hogy indulásra készen állok. 

  A szobába lépve, Harryt telefonját pötyögtetve találom, az ágyon ülve. Már lassan hozzászokom, hogy ezt csinálja, de kicsit kezd az agyamra menni, hogy folyamatosan bántást kapok a tweettekért. Terhesség. Magamtól nem mondanék ilyet, hiszen irtó aranyosnak találom, de ebben a helyzetben megfordult már a fejemben, hogy szólok neki, hogy fejeze be. Ám ilyenkor mindig eszembe jut, hogy mi volt legutoljára, amikor szóltam neki a fenyegető és sértő üzenetekért. 

  Természetes, hogy nem örült nekik, legfőbbképen annak nem, hogy eltitkoltam előle, de nem akarom, hogy ezen is eméssze magát. Nagy lány vagyok képes vagyok megbirkózni vele. Bár azt sem tagadhatom, hogy nem egyszer éreztem azt, hogy igazuk van, aminek köszönhetően összetörtem, de a karjai között mindig megtalálom a békét.

  - Hozzád fog nőni. - jelentem ki, elhaladva mellette, mire nevetve emeli fel a fejét.

  - A telefonom vagy te? - kérdi csillogó szemekkel. 

  Hát persze, hogy nem arra gondol, amire én. Miért is tenné?

  Telefonját arrébb löki, majd elém sétál, miközben a kezeit derekamra helyezi és közelebb húz magához. Mosolyogva ölelem át a nyakát és nézek bele a szemeibe, amibe már az első találkozásunk óta szerelmes vagyok. 

  Csintalan mosoly rajzolódik az ajkára, amiből már tudom, hogy készül valamire. Szerencsére volt időm kiismerni őt, így egy csepet sem lep meg, amikor megcsípi az oldalam. Nem mondom azt, hogy nem ugrottam egyet - mert megtettem - de ez csak azért volt, mivel a fájdalom így jött a felszínre bennem. 

  - Én sokkal jobban szeretném, ha te nőnél hozzám. - suttogja a fülembe, mire kiráz a hideg.

  Érzem, ahogy a szívem gyorsabban kezd verni, ahogy a vérem forrni kezd az ereimben, mikor hatalmas keze a pólóm alá téved. Hiába próbálok bármit is tagadni, nem menne. Ismer. Túl jól ismer.

  Ahhoz képest, hogy már egy jó ideje semmi sem történt közöttünk nagyon jól elvagyunk. Harry kitalált úgy módszereket, amikkel mindketten jól érezhetjük magunkat. Nem mondom azt, hogy sokban különböznek a régi szokásainktól, de élvezem őket és csak ez számít.

  - Ha nem közlöd velem, nem is tudtam volna. - nézek a szemébe. - De én nem szeretnék vele összenőni - rázom meg a fejem - ne értsd félre, de én veled teljes más valamit szeretnék csinálni. - kacsintok rá, mire szemei sötétebb árnyalatra váltanak. 

  - Sok mindent kell majd bepótolnunk. - morogja szemembe nézve. - Nagyon sokat. 

  Ajkait az enyémekre nyomja, majd falni kezdi őket. Lábaim elgyengülnek heves csókjára, de erős karjainak köszönhetően nem esem össze. Meghúzza alsó ajkam, mire én belenyögök a csókba, amit ő arra használ, hogy nyelve feltalálja a szám belsejét és lágy táncot járjon az enyémmel. Bár ennek semmi köze a gyengédséghez, sokkal inkább a szenvedélyhez és heves érzelmekhez van, de engem ez egy csepet sem zavar. Sokkal jobban kedvelem ezt a Harryt, mint aki a levegőtől is védeni szeretne. 

  - Srácok - nyit be valaki a szobába, mire mi szétrebbenünk - ... bocs nem akartam zavarni, csak szólni szeretnék, hogy öt perc és indulunk. - vigyorog ránk Zayn.

  Igen, már Zayn is itt van. Tegnap reggel érkezett. Azt mondja már sokkal jobban van, így úgy látta jónak, ha ő is csatlakozik hozzánk. 

  - Mindjárt megyünk. - pillant felé Harry.

  - Öt perc. - ismétli magát, majd távozik a szobából. 

  Bevallom eleinte még nagyon zavarba hozott, amikor a fiúk ránk nyitottak. Félre ne értsétek nem akkor nyitottak ránk, hanem csókolózás vagy éppen kicsivel többre. Úgy éreztem, mintha hibát követnék el, pedig pontosan tudom, hogy ez nem így van, akkor is tudtam, de mégis belevörösödtem. pedig a szakmám miatt ezért már nem lenne szabad elvörösödnöm, hiszen több ezer férfi lát fehérneműben vagy éppen csak eltakarva a részeim. Ám ez az elmúlt időben már annyiszor megtörtént, hogy hozzászoktam. Nem igazgatom már magam és ezt nem csak azért mondom, mert mi is rányitottunk már valakikre amikor pont nem kellett volna, hanem mert rájöttem, hogy ezzel semmi gond sincs. 

  - Azt hiszem most megúsztad a folytatást. - közli velem.

  - Tudod öt perc elég sok idő. - biggyesztem le az ajkam. - Szerintem sok mindenre elég ennyi idő. - tűnődöm el vele. 

  Nem akarom én az ég adta világon semmire sem rávenni őt, csak kicsit idegesíteni, hiszen pontosan tudom, hogy mit váltok ki belőle, amikor ilyesmiket mondok neki. Pontosan amit annyira akar, mégsem kaphatja meg. 

  Szemétség tudom, de most élvezem, hogy végre én tudom valamivel őt az őrületbe kergetni, nem csak fordítva.

  - Ne kínozz, bár tudom, hogy élvezed. - csúsztatja kezeit a fenekemre. - De én tudod mit élveznék? - hajol a fülemhez. Már magától a hangjától képes lennék széthullani. Képtelen vagyok megszólalni, csak azt veszem észre, hogy egyre szaporábban veszem a levegőt. - Ha ebben a percben rakhatnálak fel arra az asztalra - mutat a háta mögé - és érhetném el, hogy a nevem sikítsd.

  - Hát... - nyelek egyet. - Meg kell elégedned azzal, hogy ez magad elé képzeled... - suttogom.

  - Ne aggódj angyalom, már nem kell olyan sok és megtehetem. - vigyorog rám az ajtó felé haladva.

  Zihálok. Kezeim erősen kapaszkodnak a hátam mögötti pult szélébe. Érzem, ahogy remegnek a lábaim. Nem csak neki hiányzik, hanem nekem is. Nem minden nap, de minden második-harmadik nap igen, még szép, hogy hiányzik mikor már hetek óta semmi sem volt és még jó ideig semmi sem lesz, de erős vagyok, kibírom. 

  - Ezt még visszakapod. - motyogom alig hallhatóan, majd mély levegőt véve lépek mellé, majd ki az ajtón. - Ez nem volt szép. - nézek rá a liftben állva.

  - Az sem, amit te mondtál. - kacsint rám. - Kölcsön kenyér visszajár. Te mondogatod mindig, ám mikor te kapod vissza már nem olyan nem igaz? - vigyorog.

  Jobbnak látom, ha erre inkább semmit sem mondok, így inkább az egyre jobban csökkenő számokat figyelem, míg le nem érünk a halba. 

  A többiek már ott várnak minket. Paulra pillantok, aki kicsit dühösnek néz ki, pedig fogadni mernék, hogy most nem mi késtünk annak ellenére is, hogy utolsók vagyunk.

  Harry hatalmas keze megtalálja az enyémet, majd összekulcsolt ujjakkal indulunk el feléjük. 

  - Csak, hogy megérkeztetek. - horkan fel Paul.

  - De hát.. - kezd bele Harry, mire Louis leinti, így nem fejezi be mondandóját. - Mi baja? - súgja oda Lounak kifelé menet.

  - Pontosan mi sem tudjuk, de valakivel veszekedett telefonon. - vonja meg a vállát. - Szerintem a lányával...

  Bólintottunk, majd mi is beültünk a kocsiba. Mivel nem volt elég hely Harry ölében kötöttem ki. Nem mintha nem tetszene, de azért ilyen kicsi helyen összezárva lenni közben pedig a pasim ölében ülni kicsit zavarbaejtő.

  - Érzed? - suttogja a fülembe. - Ez miattad van. Örülnék, ha megülnél egy helyben mielőtt olyat teszek, amit nem lenne szabad. - morogja. 

  A többiek kíváncsian néznek ránk, gondolom azért mivel Harry a nyakamba kuncog, én pedig vörös fejjel ülök az ölében. 

  Látom rajtuk, hogy megjegyzéseket szeretnének tenni, de amint Paul ránk szól, hogy maradjunk csendben mindenki elhallgat és csendben folytatjuk utunkat.

  Emmával mi utoljára szállunk ki, mivel a fiúknak sietniük kell, bár azt megígérték, hogy még megkeresnek mielőtt kezdődne az adás.

  - Azt hiszem nekem jobb lett volna otthon maradni. - sóhajtja Em, pocakját simogatva. - Már nem nekem való a séta. - teszi hozzá.

  - Te is tudod, hogy abba Louis sosem egyezett volna bele. - rázom meg a fejem. - Itt nagyobb biztonságban vagy velünk, mint a szobában egyedül.

  - Igazad van. Te is itt vagy, legalább nem vagyok egyedül, csak a te pocakod még a fele sem az enyémnek.

  - Éppen ezért segítek neked. - mosolygok rá. - Beszéltetek már róla? - kérdek rá.

  - Igen, de azt még mindig nem döntöttük el mikor legyen. - néz rám. - Mivel már alig van pár hetem és utána még kell egy kis idő míg teljesen rendbe leszek, így gondolom olyan fél év múlva, amikor majd te is túleszel a szülésen.

  - Értem. Kicsit furcsa nem? - nevetek fel. - Az emberek először megesküdnek és csak utána lesz gyerekük, nálunk pont fordítva van.

  - A sors akarta így. - vonja meg a vállát. - A normális emberek nem az árvaházban találják meg szerelmüket. de mi így tettünk. 

  Igen, ebben teljesen igaza van. Mi mások vagyunk, mint a többiek. Külsőleg hasonlítunk, hiszen mi is emberek vagyunk, de a gondolkodásunk és a belsőnk teljesen különbözik, hiszen mi nem tökéletes életet éltünk át, amíg nem találkoztunk velük.

  A színpad mögé álltunk, majd helyet is foglaltunk a nekünk kikészített székekben. Rengeteg ember vette körül a színpadot, amit már megszoktam, hiszen a fiúknak egyre csak nő a tábora. 

  - Hát itt vagytok. - jelenik meg hírtelen a csapat. - Minden rendben? - kérdezi Emmát Louis. 

  - Jól vagyok Louis. - morogja. - Nem kell minden percben megkérdezned, mert mindig azt fogom mondani.

  - Én inkább nem kérdem meg. - ölel át Harry. - Csak annyit mondok, hogy szeretlek. - nyom egy puszit a számra. - Később látlak, ha bármi van szólj Lounak vagy Paulnak, rendben?

  - Rendben. - mosolygok rá. - Én is szeretlek. - suttogom, majd útjára engedem.