Sziasztok!
Ahogy ígértem a nyár kezdetével gyakrabban lesznek a részek.
Remélem tetszeni fognak nektek a következő részek, mivel itt már
lesz néhány dolog, ami érdekes lesz.
Mindenkinek kívánok kellemes nyarat és remélem most is velem
tartotok, annak ellenére is, hogy nyár van.
Várom a véleményeiteket! Köszönöm a bíztatást és az olvasókat is.
Jó olvasást!
Ölellek Titeket!
------------------------------------------------------------------------
Madison Clark
Mindenkinek van egyszer az életében egy olyan pillanat, amikor bárhol máshol lenne abban a percben, mint ahol éppen van. Akár a világ legszörnyűbb pontján, egy olyan személy mellett, akit egész életében utált, minthogy ott legyen, ahol éppen van. Nekem már sok ilyen pillanatom volt, de nagyot tévedtem velük kapcsolatban, mivel azok ehhez képest semmik voltak. Ám most ebben a percben, ha választhatnék, hogy itt legyek vagy Bellá-val szürcsölgessek egy kávét valahol, az utóbbit választanám.
Dermedten figyeltem őket. Egyszerűen megszűnt a világ körülöttem, csak őket láttam, meg Emma aggódó tekintetét, amivel engem nézett. De ő sem tudott megmozdulni a sokktól. Levegőt sem mertem venni, hogy észre ne vegyen, mielőtt még elfutnék, de tudom, hogy ez nem fog bekövetkezni, mivel a lábaim felmondták a szolgálatot.
Nem gondoltam volna, hogy így fogok vele újból találkozni. Sosem terveztem, de ha már megtörténhetne akkor biztosan nem Cara karjai között szerettem volna újra látni. A szívem olyan gyorsan vert, hogy megszédültem, ha nem lett volna mellettem egy oszlop biztosan összeestem volna. A szemeim még mindig őket nézték, hogy milyen boldogan ölelik egymást, tehát ez csak azt jelenti, hogy már túltette magát rajtam. De akkor én már nem értem... Miért akadt ki annyira, mikor Louis elmondta neki, hogy én voltam az a lány. Miért akadt ki, ha neki barátnője van? Miért mondta azt arról a nyaklánctól, hogy egy számára fontos személytől kapta, ha már rég elfelejtett? De leginkább az érdekel, hogy miért dobták piacra azt a számot, amit mi írtunk? Annyi kérdésem van, amire szeretnék válaszokat kapni, de nem merem őket feltenni. Ebben a pillanatban csak egyet szeretnék, nyíljon ki alattam a föld és nyeljen el, mielőtt észrevenne.
- J-jól vagy? - fogta meg a karom Emma, de én meg sem szólaltam, még mindig a szerelmes pár bámultam. - Mad, nehogy összes nekem itt. - suttogja. - Úgy kell tennünk, mintha nem is ismernénk őt. - könnyű ezt mondani, de hogy tegyek úgy, mintha most látnám őt először, hogyha ez nagyon nem így van? - Hallod, amit mondok? - bólintottam, mert nem voltam benne biztos, hogy meghallaná a válaszom. - Akkor most figyelj rám és vegyél egy mély lélegzettet, majd szépen odamegyünk hozzájuk.
- N-nem akarok. - dadogom. - Kérlek menjünk el innen, könyörgöm. - nézek rá könyörgően.
- Nem futamodhatsz meg, ki fogod bírni. Magadért tedd, hogy ne lássa mit érzel. - igaza van, ha most elmegyek akkor elárulok neki mindent. Össze kell szednem magam és odamenni hozzájuk, majd bemutatkozni, mintha semmi sem történt volna, majd szépen elhúzni Andyhez, útközben pedig kiadni magamból a fájdalmat.
- Menjünk és essünk túl rajta. - szólalok meg.
- Harry, ők itt a barátnőim. - mutat ránk. - Emma és Mad. - közelebb lépünk és amikor találkozik Harry-vel a tekintetünk, úgy érzetem mintha átlátna rajtam.
Láttam ahogy beleremeg a találkozásba. Ahogy a szemével végignéz rajtam néhányszor, mintha azt hinné, hogy nem lát jól. Igen én is szerettem volna ezt hinni, pár perccel ezelőtt, de nem így lett. Fogalmam sincs, hogy mi játszódhat le a fejében, de az arcából ítélve, ha ezt így folytatja akkor hamarosan még a vak is rájön, hogy mi ismerjük egymást. Nyeltem egyet, majd felé nyújtottam a kezem.
- Szia, Madison vagyok, de szólíts csak Mad-nek. - vonakodva, de elfogadta a kezem.
- Örülök, Harry. - erőltetett egy hamis mosolyt az arcára.
- Lányok. - sóhajtja Cara. - Filip üzent, hogy menjünk vissza, mert valamit mondani akar nekünk. - sosem jöhetett volna jobbkor. Cara, Harry fele fordult. - Sajnálom, ígérem egy óránál nem lesz több. Utána átjöhetsz. - a torkomban lévő gombóc egyre nagyobb és nagyobb lett, ha nem tűnhetek el innen hamarosan, ki fogok törni.
- Em, mond meg neki, hogy nekem sürgős dolgom van. Ha van valami akkor azt mondja meg neked és te majd átadod. - szólaltam meg. Emma bólintott, majd közelebb jött és megölelt.
- Rendben, vigyáz magadra. Ne hagyd, hogy bármit is tegyen. Este beszélünk. - eresztett el, majd indult Cara után, engem pedig otthagytak kettesben vele.
Azt gondoltam, hogy elindulok és ő el is fog engem engedni, egy szó nélkül, de legbelül tudtam, hogy ez csak az elmémben működik. Harry-t ismerve tuti, hogy nem fog elengedni, amíg nem beszélt velem és hát igazam is lett, mert ahogy elindultam a kezem után kapott és megállított.
- Várj. - motyogja. Lassan megfordulok és próbálom figyelmen kívül hagyni, hogy az érintésére melegség járta át az egész testem. - Tényleg te vagy az? - néz jó alaposan végig az arcomon.
- Ki más lennék, Harry? - nevetek fel gúnyosan. - Természetesen én vagyok az. - most, hogy már közelebb vagyok hozzá, megpillantom a nyakláncot, ami még mindig a nyakában lóg. A szemeimbe könny gyűlik és attól tartok már nem sokáig bírom visszatartani őket. Egyik remegő kezem felemeltem és megérintettem vele a nyakláncot, amit már olyan rég láttam. - Miért... - halt el a hangom. - Miért viseled még mindig? - kérdeztem halkan. - Miért mondtad azt, hogy számodra fontos személytől kaptad? - gördült le az arcomon egy könnycsepp.
- Ne sírj. - törölte le az arcomról a könnyeim. Közelebb lép hozzám, majd a szemembe néz. - Azért hordom még mindig és mondtam azt, mert ez az igazság. Még mindig fontos vagy nekem. - suttogja.
- Ne hazudj nekem. - ráztam a fejem. - Nem vagyok neked fontos, ha az lennék akkor felkerestél volna ebben a fél évben, de nem tetted. Nem vagyok neked fontos. Nem érdekelt, hogy mi van velem, nem is köszöntöttél fel, bár nem lepődnék meg azon sem, ha nem is tudtad volna mikor van.
- Hagyd ezt abba! - emeli fel az állam, hogy a szemébe nézhessek. - Nem kerestelek, mert tudtam, ha megteszem akkor téged bántanálak vele, mert nem akartál velem lenni... tudom, hogy nem így kellett volna tőled elbúcsúznom, egy levélben, de ha előtted álltam volna biztosan nem tudom neked azt mondani, hogy képes vagyok téged elengedni. A nyakláncot pedig azért hordom, mert rád emlékeztett, már csak ez maradt nekem belőled az emlékek mellett. - hallgattam, amiket mond, közben pedig potyogtak a könnyeim. - A szülinapodat, pedig sosem felejtettem el... - sóhajtja. - Csak te nem tudtad, hogy én vagyok az.
- Rózsát a rózsának - jut eszembe azonnal. - Te... te küldted őket? - bólintott. - Miért?
- Mert fontos vagy nekem, mert sosem feledkeztem meg rólad, még ha te azt is hitted én mindig törődtem veled. - néz a szemembe. - Louis minden egyes nap, mikor még naponta beszéltek Emmá-val elmondta nekem, hogy mi van veled, mert én kiszedtem belőle. A netten folyamatosan követtem a fotózásaid, még akkor is figyeltem rád, mikor te azt hitted, hogy rég megfeledkeztem rólad... csak sosem volt bátorságom beszélni veled.
- Nem. - rázom a fejem. - Én ezt nem akarom hallani. Csak el akarok menni, kérlek engedj el... Nem akarom hallani, amit mondasz... - könyörgöm neki, de ő nem ereszt el, hanem inkább magához húz. - Ne, engedj el! - motyogom.
De rég éreztem már ezt az illatot. Olyan rég volt, mégis pontosan emlékszem rá. Éreztem, ahogy a szíve neki is sokkal gyorsabban ver a kelleténél, próbáltam kiszökni a karjai közül, de nem sikerült. Sokkal erősebb lett, mint amilyen legutójára volt.
- Kérlek, engedj el. - sírtam fel.
- Nem akarlak elengedni. - suttogja a nyakamba. - Nem akarlak ismét elengedni, téged.
- Harry, kérlek nem akarom, hogy mindenki erről beszéljen holnap, engedj el. - markoltam a meg a dzsekijét.
- Ha megígéred, hogy még találkozunk, ahol nyugodtan beszélhetünk majd. - sóhajtja.
- Jó. - adom meg magam. - De most enged elmenni. - amint elengedett, én már meg is fordultam és elrohantam onnan, mielőtt még bármit is tudott volna mondani.
El sem tudom hinni, hogy ez tényleg megtörtént. El sem tudom hinni, hogy én mindent elhittem, amit nekem mondott, pedig tudom, hogy nem igaz. Látom, hogy Cara milyen amióta megismerte, látom rajta, hogy mennyire szereti és azt is, hogy Harry is szereti őt. De akkor miért mondja, hogy még mindig fontos vagyok neki? Miért hazudik nekem?
Befutottam a legközelebb lévő Starbrucks-ba, mit sem törődve az engem figyelő emberekkel. Levetettem magam egy eldugottabb részbe, majd a kezeimbe temettem az arcom és sírni kezdtem. Fájt újból találkozni vele, de az sokkal jobban fájt, hogy Cara-val van. Miért pont vele? Annyi lány közül, miért pont az egyik barátnőmet kellett kifogja? Hogy fogok tudni a szemébe nézni, mindezek után? Tudni fogja, hogy valami bajom van...Kikaptam a telefonom, majd egy olyan személynek kezdtem el keresni a számát, akit folyton eltaszítottam magamtól az elmúlt időben, de most szükségem van rá. Szükségem van rád, gyere értem. - küldtem el neki, a címmel együtt.
- Kisasszony, jól érzi magát? - jelent meg egy pincérnő mellettem. Felnéztem rá, láttam rajta, hogy tényleg aggódik értem, ami most jól esett.
- Jól leszek. - adtam a legegyszerűbb választ. - Kérhetek egy pohár vizet? - bólintott, majd elviharzott és pár másodperc elteltével vissza is jött.
Megittam a tartalmát, majd a fejem az asztalra hajtottam és próbáltam lenyugtatni magam. Nem igazán sikerült. Folyamatosan csak azon járt a fejem, hogy mennyi minden történt az elmúlt négy napban. Fél évig minden úgymond tökéletes volt, aztán a szülinapomon minden megváltozott... Még mindig nehezen tudom elhinni, hogy azt a rózsacsokrot tőle kaptam. Rá gondoltam volna utoljára, hiszen nem is beszéltünk, már nagyon régóta, honnan kellett volna tudnom, hogy ő még mindig gondol rám? Egyáltalán miért tesz ilyet?
Hallottam, ahogy nyílik az ajtó, majd csukódik. Fel sem kellett néznem, hogy tudjam ki lesz az. Tudtam, éreztem, hogy ő az.
- Ma... - kezdett bele, de mikor meglátott megállt. - Jézusom veled meg mi történt? - ül le mellém, majd aggódóan néz végig rajtam.
- Találkoztunk. - motyogom. - Találkoztunk... - ismételtem önmagam. Azonnal megértette, hogy miről van szó. Szorosan a karjai közé zárt és hagyta, hogy kisírjam magam.
- Nyugodj meg. Itt vagyok. - suttogja a fülembe. - Most már itt vagyok, mindig itt leszek neked csak hívnod kell.
- Sajnálom, hogy ellöktelek magamtól. - suttogom. - Sajnálom, hogy hagytam, hogy a barátságunk közé álljon... kérlek ne haragudj. - nézek fel rá.
- Sosem lennéj képes rád haragudni, Maddie. - mosolyog rám. - Én sajnálom, hogy egy idő után felhagytam a próbálkozásokkal. - semmit sem mondtam neki, csak szorosan hozzábújtam és próbáltam megnyugodni a karjai között.
- Te tudtál róluk? - kérdezem kis idő múlva. - Te tudtad, hogy Cara-val van?
- Igen, tudtam. - sóhajtja. - De azt nem tudtam, hogy te jóba vagy vele. Ha tudtam volna akkor sosem engedem meg neki, hogy odamenjen. Tudtuk, hogy ugyanott dolgoztok, de azt nem, hogy jóba is vagytok. Mi történt mikor találkoztatok?
Valamiért hittem neki. Tudom, hogy nem hazudna nekem, ő nem tenné. Végig próbálkozott velem tartani a kapcsolatot, de én csak elhajtottam őt, hogy ne emlékeztessen Harry-re, most mégis az ő karjai között találtam meg a nyugalmat, amit már olyan rég nem éreztem. Mindent elmondtam neki, ami abban az öt percben történt közöttünk. Láttam rajta, hogy mennyire sajnálja, hogy így kellett újra találkozzunk. Utálom mikor sajnálnak, nincs szükségem senki sajnálatára sem.
- Tudom, hogy nem hiszel neki, de én vele élek. - szólal meg. - Igazat mond, ha nekem nem is hiszed el akkor kérdezd meg Liam-et, Niall-t vagy Zayn-t. Mindegyikük hasonlót fog mondani, csak ők nem tudják, hogy miért van ennyire kiborulva, csak én tudom. Nekik nem mondta el és szerintem nem is fogja, mivel nem tud róla beszélni...
- De ha igaz lenne, akkor nem lenne vele. - suttogom.
- Mad, nem azért van vele, mert annyira boldogok együtt. A látszat néha csal. Sok barátnője volt az elmúlt időben, de egyiket sem szerette, nem volt képes rá, mert ő még mindig téged szeret. - megrázom a fejem. - De, bíz bennem, tudom, hogy így van. Minden lány azért kell neki, hogy hátha valakiben talál egy kis rész, ami hasonlít rád. Tudja, hogy az lehetetlen, de próbálkozik... Ő is szenved nem csak te.
- Nem akarok vele többet találkozni. - nézek a szemébe. - Megígértem neki, de nem megy. Ha meglátom csak felerősödik a fájdalmam és azt nem tudom elviselni, már túl gyenge vagyok hozzá. Egyedül nem tudom elviselni... csak el szeretném őt felejteni. Olyan nagy kérés ez?
- Nem az. - válaszol. - De te magad is tudod, hogy nem tudsz parancsolni a szívednek, ő szabja meg, hogy kit szeretsz és ez a személy a te esetedben Harry, az övében pedig te.
- De én nem akarom, hogy így legyen. El akarom őt felejteni, megszabadulni a fájdalomtól, de amíg ő az életem része képtelen vagyok rá, ezek után meg még inkább. - sütöm le a szemem. - Megölelt, én pedig újra átéltem azt a pár hetet egy pillanat alatt. Fáj, hogy egy érintésre is ő jut az eszembe....
- Beszélni fogok vele. - jelenti ki. - De nektek is beszélnetek kell. - vészesen tiltakozni kezdek, de nem figyel rám, folytatja. - Mindketten szeretitek egymást, meddig fogtok még külön szenvedni és menekülni egymás elől?
- Amíg csak tehetem. - nyelek egyet.
- Ezek után biztos lehetsz benne, hogy nem fogja csak nézni, ahogy menekülsz előle. Mindent elfog követni, hogy beszéljetek, mindent és ezt te is tudod...
- Tudom, de nekem ez már túl sok. - nézek a szemébe. - Túl sok. Az elmúlt időben két tűz között lebegek. Hol Harry-ért vagyok szomorú, hol pedig azért, mert már fogalmam sincs, hogy mennyi időt tölthetek még Andy-vel... Nem akarom őt elveszíteni, pedig tudom, hogy így lesz. Most is ott kéne lennem, hogy megtudjam mit mondott neki az orvos, de képtelen vagyok, így odadugni a képem. Azonnal észrevenné, hogy történ valami és semmit sem mondana, hogy ne zaklasson fel...
- Hogy van? - kérdezi halkan.
- Aki ránéz, az azt mondja, hogy jól van, de én aki napokat töltök vele és ismerem is őt, tudom, hogy nem így van. Tudom, hogy szomorú... tudom, hogy nem akarja ezt, ahogy én sem.
- Én melletted leszek, bármi is legyen és tudnod kell, hogy Harry is melletted lesz, ha szeretnéd, ha nem. De én tudom, hogy akkor csak rá lesz szükséged...
- Ha utána látnám, az csak jobban fájna... de tudom, hogy igazad van. Amikor Andy miatt sírtam, azt kívántam bárcsak mellettem lenne és megnyugtatna... önző vagyok, de szeretem őt és ezen semmi sem tud változtatni.
- Én megértem, de tudnod kell, hogy neked mi a jó. - fogja meg kezem. - És az, hogy menekülsz előle, nagyon nem jó neked.
Megkértem Louis-t, hogy vigyen el Andy-hez. Útközben nem sokat beszéltünk, pedig lett volna mit mondanom neki, de nem tudtam, hogy mivel kezdhetném, de mivel tudom, hogy ez nem az utolsó találkozásunk, lesz még időm megkérdezni...
- Louis? - rám emelete a tekintetét. - Miért adtátok ki azt a számot, amit mi írtunk? - kérdeztem halkan.
- Harry akarta, hogy kiadjuk. Ő írta a szöveg többi részét. Téged is megemlített a szerzők között, de nem mondta meg a neved, hogy ne keverjen bajba, de erre a kérdésedre csak ő tud teljes választ adni.
- Tudom. - sóhajtom. - Köszönöm, hogy elhoztál és eljöttél mikor szükségem volt rád. - mosolygok rá. - Hívni foglak és most tényleg. - bújtam át a kocsiban és öleltem meg őt.
- Vigyázz magadra Maddie. - suttogja. - Bármikor csak szükséged van rám, hívj és én már megyek is.
- Köszönöm. - nyitom ki az ajtót. - Szia, Louis.
Megvártam, míg kihajt az utcából, majd mély lélegzetet vettem és a ház felé fordultam, ahol már égtek a lámpák, tehát már hazaértek. Sóhajtva indultam el az ajtó felé. Nem tudom, hogy képes vagyok még a mai napra bármilyen rossz hírt elfogadni, de nem szabad összetörnöm, nem akarom, hogy Andy sajnáljon, nem akarom, hogy sajnáljanak. Nem akarok az a lány lenni, aki elvesztette a barátját, egykori szerelmét és összetört miatta. Nem leszek az a lány.
- Szia, Mad. - nyitott ajtót Anne. Mosolygott, de én láttam rajta, hogy ez csak egy álca, ami alá a szomorúságát rejti. - Jól vagy? - kérdezi aggódóan.
- Helló. - mosolygok. - Persze, csak allergia. - hazudom. - Andy, hogy van? - kérdem halkan.
- Jól, most még jól. A szobájában van, szerintem beszélni szeretne veled. - sóhajtja.
- Ugye nem? - hal el a hangom.
- Bármit is mond neked, ne törj össze, kedvesem. Erősnek kell lenned miatta. - ölel meg.
Már most a sírás szélén állok, pedig még semmit sem hallottam, de ez a pár sor azt sugallja nekem, hogy semmi jót nem fogok hallani ma este. Amint benyitottam a szobájába, észrevettem őt. Az ágyán ült. A szemei karikásak voltak, sápadt volt és a szeméből eltűnt az életkedv, amitől én remegni kezdtem, de vissza fogom tartani a sírást, amíg csak tudom. Közelebb mentem hozzá, mire hamisan rám mosolyogott. Leültem mellé, majd megfogtam a kezét.
- Szia. - suttogom.
- Szia. - emeli rám a tekintetét, majd aggódóan hozzáteszi. - Jól vagy? - nem válaszolok majd megrázom a fejem. - Mi történt?
- Az nem számít. - motyogom. - Most inkább neked kéne mesélni, nem pedig nekem.
- Mad. - sóhajtja. - Gondolom azt szeretnéd, hogy egyből kibökjem, hogy mi van, nem pedig körülírjam és szépítsem. - bólintok. - Tudom, hogy nem fogsz örülni annak amit hallani fogsz, de erősnek kell lenned, én is az vagyok. Miattam légy, te is az. - suttogja. Megszorítja a kezem, majd megszólal. - Már nincs sok időm....
Ennek ennél nem is kellett több, a könnyeim, amiket eddig magamban tartottam, most szabadjára engedtem. Nem akarom elveszíteni őt. Nem tudom már, hogy hány embert vagyok képes még elveszíteni? Már így is rengeteget veszítettem el, nem akarok többet. Nem akarom ismét azt az űrt érezni magamban, amit a hiányuk kelt bennem. Szorosan a karjai közé zárt és próbált megnyugtatni.
- Mennyi? - szipogom. - Mennyi van még?
- Egy hét, max kettő. - suttogja.
- Nem. - szorítom őt magamhoz. - Nem...
- Nyugodj meg, kérlek. - suttogja, hallom a hangján, hogy neki sem sok kell már a sírásig. - Még itt vagyok és amíg csak bírok itt is leszek, veled.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése