II.évad 3.rész - "Annyira örülök, hogy újra látlak Maddie!"

Sziasztok!

Újra elérkezett a hét első napja, ami azt jelenti, hogy az új rész is 

érkezik. Remélem örültök neki és tetszeni fog. 

Itt van hamarosan a suli vége is, remélem nem vagytok túlterhelve, 

mint mi. Bár ez a hét lazább lesz, de az elkövetkezendő kettő már 

nem annyira, mivel még sok dolgozat van. 

Sajnálom, hogy a hétvégén nem hoztam egyik blogomba se új részt, 

de szülinapom volt és ünnepeltem. Nem volt időm írni, de ígérem, hogy

a héten bepótolom, remélem. Köszönöm a bíztatást és az olvasókat.

Kíváncsian várom a véleményeiteket!

Jó olvasást!

Ölellek Titeket!

-----------------------------------------------------------------------

Madison Clark

  A szívem a torkomban dobogott. Még a lélegzetem is visszatartottam annyira megijedtem, mikor elkapta a csuklóm, én pedig felé fordultam. Szinte biztos voltam benne, hogy Harry fog velem szembe állni, de szerencsére nem ő volt, bár Louis sem volt sokkal jobb nála. Mindegy, hogy melyikőjükét látom meg, csak ő jut róla eszembe és az az átkozott februári éjjel, amikor minden tönkrement. Nem akartam ismét sírni, bár azt be kell vallanom, hogy amikor megláttam őket pár asztallal arrébb tőlünk, már a sírás határán volt, de ez ahhoz képest sokkal rosszabb.

  - Hát, tényleg te vagy az. - sóhajtja. - Annyira örülök, hogy újra láthatlak Maddie!- ölel magához.

  Képtelen voltam ellenállni, nekem is hiányzott, el sem tudom mondani mennyire, de a látványa újra felkeltette bennem az emlékeket, amiket szerettem volna elfelejteni. A becenevem hallatára már tényleg ott voltam, hogy teszek arra, hogy egy drága vendéglőbe vagyunk és elbőgöm magam Louis karjai között, de szerencsére volt annyi akaraterőm, hogy ne tegyem ezt.

  - Mad el sem tudod képzelni, hogy mennyire hiányzol. - sóhajtja a nyakamba. - Mellesleg Boldog Szülinapot! - suttogja.

  - Louis, kérlek. - nyögöm ki végül, visszanyelve a könnyeim.

  - Kérlek ne menekülj el előlem. - néz a szemembe, mert még mindig ismer tudja, hogy mire készülök, hiába nem találkoztunk hónapok óta. - Tényleg látni szeretnélek. - suttogja. Stefan megköszörüli mellettem a torkát, mire én felé nézek.

  - Kérlek megvárnál kint a kocsinál. - motyogom a szemébe nézve, mire ő összeráncolja a homlokát. - Jól vagyok, megoldom. - mosolyodok el halványan.

  - Rendben, kint megvárlak. - hajol le hozzám, majd arcon puszil. - Ha öt percen belül nincs kint bejövök érte. - néz Louis szemébe, aki bólint. Megvárja míg Stefan kimegy, majd ismét rám emeli a tekintetét.

  - Miről akarsz beszélni, Louis? - kérdem halkan. Közben pedig folyamatosan az asztalukat pillantom, hogy biztos legyek benne, hogy ő még nem látott meg.

  - Fél éve nem láttalak, hiányzol. - néz a szemembe. - Nem akarok neked ártani, csak beszélgetni. - sóhajtja.

  - Louis - sóhajtom - én képtelen vagyok veled beszélni, érted? Egyszerűen nem megy. - nézek rá könyörgően. - Nem tudok veled úgy beszélni, hogy ne jutna rólad eszembe... az a személy akit szeretnék végre elfelejteni. - motyogom.

  - Szóba se fogom előtted hozni, csak kérlek találkozunk egyszer, tényleg nagyon hiányzol. - néz a szemembe könyörgően.

  - Louis, nem megy, nem érted? Ha rád nézek őt is látom melletted... - pislogok párat, hogy ne törjenek elő a könnyeim. - Csak kér-lek hagyj bé-kén. - dadogom. - Nem rád haragszom, igazából rá sem, csak magamra mert ekkora idióta vagyok, hogy képtelen vagyok őt elfelejteni. - teszem hozzá, nagyon halkan. 

  - Ő sincs jobban, Mad. - mondja alig hallhatóan. - Ha egyszer készen állsz kérlek hívj fel, komolyan gondoltam, hogy hiányzol. - lép közelebb hozzám, majd újra megölel. A szemem sarkából látom, hogy Harry minket figyel.

  - Louis, mennem kell. - suttogom. - Nem akarom, hogy észrevegyen és azt sem, hogy te elmond neki, hogy láttál. - könyörgöm neki. - Csak ne mondj neki semmit. - fordulok meg és rohanok ki a vendéglőből még mielőtt bármit is válaszolhatott volna.

  A falnak dőltem, majd behunytam a szemeim és próbáltam megnyugodni. Miért kell velem ez történjen, pont a szülinapomon? Nem mintha más napon jobban örülnék neki, de pont ma? Pont ma, mikor láttam őt a Tv-ben, mikor megtudtam, hogy még mindig hordja a láncot, amikor egy ismeretlen személy rózsát küldött nekem, még látnom is kell őt élőben? Kezdem azt érezni, hogy én azért jöttem a világra, hogy szenvedjek, nem pedig azért, hogy boldog legyek. Már azt sem tudom, hogy mi tenne engem boldoggá az életben. Két erős kart érzek meg magamon, ami közelebb húz magához. Egyből ő jutott az eszembe, így felkiáltottam.

  - Engedj el! - próbálom eltolni magamtól.

  - Shh, csak én vagyok. - suttogja Stefan, akinek azonnal a karjai közé vetem magam és felsírok. - Nyugodj meg Mad. - ölel szorosan magához. A kezeimmel a pólójába kapaszkodom és próbálok megnyugodni, mivel a karjaiban biztonságban érzem magam, de most az egyszer nem megy. Túl sok volt ez mára nekem, nem tudok ennyi mindent feldolgozni. - Gyere, hazaviszlek. - suttogja a fülembe, én pedig aprót bólintok.

  Még mindig összebújva haladunk a kocsi felé. Attól félek, hogy valaki meglát, holnap pedig majd én leszek a címlapon, hogy sírtam... Azt már tényleg nem tudnám elviselni. Kinyitja nekem az ajtót, én pedig beülök. Most örülök, hogy sötétítettek az üvegei, így legalább senki se lát be rajtuk. Felhúzom a lábaim, majd átölelem őket és ráhelyezem a fejem. Hallom, hogy mellettem nyitódik az ajtó, majd Stefan beül mellém. A kezét a karomra helyezi, de én meg sem mozdulok.

  - Utálom, hogy azért a baromért vagy ilyen. - morogja, miközben beindítja a motort.

  Igen Stefan mindenről tud. Emmá-n kívül, csak neki mondok el mindent a múltamról. Természetesen azt egyikük sem tudja, hogy vannak éjszakák, amikor nem alszom, csak fekszem és bámulom a plafont arra gondolva, miért vagyok ilyen szerencsétlen, de ezt nem is áll szándékomban nekik elmondani.

  - Nem ő tehet róla. - suttogom. - Hanem én, mert még mindig képtelen vagyok őt elfelejteni, elengedni.

  - De ha akkor nem bánt meg akkor most boldog lennél, nem pedig utána szenvednél. - sóhajtja. 

  Felnézek rá és látom, hogy az álla feszült, erősen markolja a kormányt, minek következtében elfehéredtek az ujjai, egy szóval dühös. Amit meg is értek, hiszen ki örülne, ha a barátja akit elhoz vacsorázni, hogy jobb kedvre derítse, sírva jön ki róla? De nem akarom, hogy magát hibáztassa, valószínűleg, ha nem most akkor később, de biztos vagyok benne, hogy találkoztunk volna.

  - Ne okold magad. - szólalok meg. - Nem a te hibád, ami ma történt. - nézek rá, de ő csak megrázza a fejét. - Ismerlek Stef, tudom, hogy magadat okolod, de akkor is találkoztunk volna egyszer, ha az nem ma lett volna.

  Egész úton arról próbáltam őt meggyőzni, hogy ez nem az ő hibája, hogy valószínűleg akkor is találkoztam volna velük, ha nem ma. De persze az ember beszélhet neki, mert makacs, pont mint én és nem hiszi el amit mondanak neki... 

  Mire beérünk a lakásba teljesen megnyugodtam, de azért örülök, hogy Emma még nem ért haza, mert neki tuti, hogy leesne egyből, hogy mi történt és akkor már ő is magát okolná, pedig ő aztán tényleg nem tehet semmiről sem.

  - Maradsz egy kicsit? - nézek rá, ő pedig bólint. - Kérsz egy italt? - mosolygok rá. - Nekem jól esne egy.

  - Ha te is velem iszol, akkor igen. - jön utánam a konyhába.

  Kiveszem a hűtőszekrényből a bórt, majd két poharat és megtöltöm őket.

  - Mit akart? - kérdi miután leültünk a nappaliba.

  - Csak beszélgetni, de én megmondtam neki, hogy az nem menne, hogy nem tudnék a szemébe nézni, hogy ne jusson róla eszembe Harry. - vonom meg a vállam. - De kérlek ne beszéljünk erről. - nézek rá mire, ő bólint. - Látszik, hogy sírtam? - kérdem tőle hírtelen. - Emma bármelyik percben megjöhet és nem szeretném, hogy tudjon róla.

  - Igyál még egy kicsit és nem fog. - mosolyog rám.

  Fél óra elteltével már Stefan vállán van a fejem és valamilyen nyálas filmet nézünk a tévében, amire én egy csepet sem figyelek. Azon jár az agyam, hogy vajon Louis elmondta Harry-nek, hogy velem beszélt? Ha így tett akkor Harry, hogy reagált rá? Miért gondolok ennyire erre, miért érdekel, hogy mit csinál? Ha elmondja elmondja, ha nem akkor pedig nem, ilyen egyszerű.

  - Hol van az én szülinaposom? - vágódik ki a bejárati ajtó és lép be rajta vigyorogva Emma. - Talán megzavartam valamit? - néz ránk. - De kit érdekel, hadd öleljem meg az én legjobb barátnőmet.

  Álmosan felállok majd engedem, hogy magához öleljen. Örülök, hogy ő ennyire kipihent, de én egyáltalán nem vagyok az.

  - Boldog Szülinapot, drágám. - puszil meg, majd ereszt el.

  - Köszi, Em. - mosolygok rá. - Na gyere mesélj, milyen volt?

  - A tengerpart és a napsütés, az csodálatos a többi pedig fárasztó. - dől le a kanapéra. - De minden egyes perce megérte. - vigyorog rám. - Legközelebb együtt megyünk oda és jól berúgunk. - néz a szemembe. - Hiányoztál, de most, hogy végre hazaértem elmehetnénk valamit inni a napokban, például holnap, na mit szólsz?
  - Igazából szeretnék tőled valamit kérdezni. - először Stef-re nézek, majd vissza rá. - Stefan azt kérdezte tőlem, hogy nem lenne kedvünk vele kimenni a hétvégére a házukba? Am hol is van? - nézek rá segítségért.
  - Az erdőben, nem messze innen, de azért van mit utazni. - mosolyog ránk.
  - Egész hétvégére? - kérdezi Em.
  - Szombat reggel indulnánk és vasárnap délben jönnénk haza. - vonja meg a vállát. - Mad-nek is jót tenne egy kis levegőváltozás. - próbálja meggyőzni Em-t.
  - Történt valami, amiről nem tudok? - néz rám kérdően, de pár másodperc múlva hatalmasra nyílnak a szemei. - Az meg kitől van? - bők a rózsák felé. - Te vetted neki? - kérdi vigyorogva Stefan-t.
  - Fogalmam sincs, hogy ki küldte, mivel nem írta allá, de nem ő volt. - néztem Stef-re.
  - Titkos hódoló, ez tetszik. - vigyorog rám. - A hétvégére visszatérve, miért ne? - tárja szét a karját. - Jól fogunk mulatni, de csak akkor vagyok benne, ha jöhet Cara is és persze hozol még pár fiút. - vigyorog rá.
  Cara-t a modellkedésünkön ismertük meg. Elég sok közös fotózásunk volt, így néha miközben vártunk vagy készültünk beszélgetni kezdtünk és hát összebarátkoztunk. Örülök, hogy jóba lettünk vele, mivel nagyon kedves, aranyos és jófej lány. Bár azt be kell vallanom, hogy részegen az idegeimre megy, de azért még a barátnőnk marad. Ő nem sokkal előttünk kezdte a modellkedést, így körbe is vezetett minket még az elején, meg persze segített is.
  - Ha az az ára, hogy néhány barátom is jöjjön, hogy Mad kimozduljon, akkor beszélek velük. - mondja büszkén.
  - Büszke vagy magadra, mi? - nevetek fel.
  - Még szép, hiszen kimozdítalak a négy fal közül két napra. - vigyorog. - De már elég késő van, így én inkább hagylak titeket beszélgetni. - áll fel.
  Elbúcsúzik Emmá-tól, én pedig kikísérem őt az ajtóig.
  - Jól leszel? - kérdezi miközben megölel.
  - Persze, ne aggódj. - motyogom. - Emmá-nak már úgyis leesett, hogy valami történt szóval biztosan rákérdez...
  - Örülök, hogy velünk tartasz a hétvégére. - néz a szemembe. - Meglátod jót fog neked tenni. - mosolyog rám.
  - Remélem. - sóhajtom. - Jó éjt, Stef. - puszilom meg, mielőtt becsukom az ajtót és visszamegyek Em-hez.
  Fel vagyok készülve, hogy most faggatózni fog, bár semmi kedvem hozzá, de tudom, hogy nincs mit tennem ellene.
  - Rózsát a rózsának? - vonja fel a szemöldökét. - Ki ír ilyen szöveget ma?
  - Fogalma sincs. - vonom meg a vállam. - De igazából nem is nagyon érdekel, gondolt rám még akkor is ha nem írta alá és ez a lényeg. - ülök vissza a kanapéra.
  - Mi történt ma, amit ennyire el akarsz előlem titkolni? - néz rám a röntgen szemével. - Azt ne merd mondani, hogy semmi, mert azt úgysem hiszem el neked.
   - Na jó. - sóhajtom. - Gondolhattam volna, hogy előled nem tudom eltitkolni, úgyhogy kezdem az elején. - morgom. - Reggel tévéztem és pont ők adtak interjút, hozzám nem méltóan felhangosítottam és hallgattam belőle kicsit. Szerencsétlenségemre pont Harry-től kérdeztek valamit. - bólint, én pedig folytatom. - Em, Harry még mindig hordja azt a láncot, amit neki vettem... azt mondta, hogy egy barátjától kapta, aki nagyon fontos neki, de már rég nem találkozott vele...
  - Ennek most örüljünk vagy sem? - kérdi. - Bár ahogy téged elnézlek inkább nem.
  - Nem értem, hogy miért hordja még mindig, hiszen azt én adtam neki. - sóhajtom.
  - Talán mert még mindig fontos vagy neki? - kérdezi halkan. - Hiszen ezt mondta. - teszi hozzá.
  - Ha fontos lettem volna neki, akkor felkeresett volna ebben a fél évben. - morgom. - De nem tette... úgyhogy nem vagyok az! - vágom rá. - Este pedig elmentünk vacsorázni Stef-el és hát kik vacsoráztak pont abban az idióta vendéglőben? - kérdem gúnyosan. - Természetesen ők. Imádkoztam, hogy ne vegyenek észre, de hiába, mert mikor kifelé mentünk...
  - Harry észrevett? - vág a szavamba, de én csak megrázom a fejem.
  - Nem ő, hanem Louis és beszéltem vele... - motyogom. - Em, mikor megláttam őket, el akartam onnan menekülni, de nem tettem. Végig attól féltem, hogy meglátnak, hogy oda fog jönni én pedig mindenki szeme láttára hullok darabokra.
  - Sajnálom, hogy nem voltam ott veled. - néz a szemembe. - Nem kellett volna elvállaljam a fotózást.
  - Nehogy magad merd most hibáztatni, mert nem vagy hibás... - vágom rá. - Egyszerűen rossz helyen rossz időben. - motyogom. - Egyszer úgyis találkozni fogok velük... mivel London nem olyan nagy, hogy elkerüljük egymást.
  - Tudom, de ha nem megyek el akkor ma nem mész vacsorázni, de igazad van abba, hogy egyszer úgyis túlesnél ezen. - ül hozzám közelebb, majd megölel. - Jól vagy?
  - Most már igen. - sóhajtom. - Csak el akarom őket kerülni, nem akarok se Louis-al se senkivel sem beszélni. Remélem ez a hétvége jól fog elsülni és végre kicsit kikapcsolom az agyam.
  - Meglátod, hogy jó lesz. - vigyorog. - Nem hagyom, hogy azok a majmok elrontsák a kedved. - nevet fel, mire én is mosolyogni kezdek. - Jól fogunk szórakozni.
  - Legyen igazad. - nézek a szemébe.
  Fél óra elteltével, már pizsamában ülök az ágyamban és próbálok elaludni, de nem sikerül. Félek attól, amit álmodni fogok vagy látni, ha behunyom a szemem. Tudom, hogy nem kéne erre gondoljak, csak lehunyjam a szemem, de nem olyan könnyű az, ha tudod mi vár rád. Ahányszor csak róla beszéltem, vagy láttam egy képet is vele, megjelent álmomban. Nem akarom, hogy ma is megjelenjen. Sóhajtva húzom ki a fiókom és veszek ki belőle egy altatót. Az orvos azt mondta, ha nem tudnék aludni akkor vegyek be egyet és pár perc elteltével aludni fogok minden zavaró tényezőt kizárva. Bevettem, majd visszadőltem az ágyra. A telefonom beállítottam, hogy reggel felébredjek majd, de mikor azon voltam már, hogy leteszem üzenetem érkezett.
  "Sajnálom, hogy csak most írok, de eddig elfoglalt voltam :D Boldog Születésnapot, csajszi! Holnap felhívlak vagy átugrok. - C."
  Mosolyogva tettem le a készüléket a szekrényre, majd fordultam meg és hunytam be a szemem.