40. Csúf igazság!

Sziasztok!

Sajnálom, hogy rég nem volt rész, de össze kellett szednem a gondolataimat.

Mivel most elég nehéz részek jönnek, de sikerülni fog.

Remélem tetszeni fog nektek a rész és elmondjátok róla a véleményeiteket!

Az első évad mint már mondtam a végéhez közeledik és a kérdés 

még mindig fent áll, hogy szeretnétek-e folytatást vagy sem?!

Köszönöm a komikat és a 73 rendszeres olvasót!

Jó olvasást!

Ölellek Titeket!

----------------------------------------------------------------------------

  Nem kicsit voltam ideges, ahogy egyre jobban közeledtünk Victoria irodájához. Pontosan tudtam, hogy amint betesszük oda a lábunkat, minden meg fog változni. Hogy miért fogott el ilyen érzés? A válasz igazán egyszerű. Ha valaki elmondja neked, hogy pár héttel öngyilkos akart lenni, de eddig eltitkolta előled, te, hogy állnál hozzá? Minden ember kiakadna és ő is ki fog. Lehet, hogy azt az időt, amit még itt kell töltenem, nem úgy fogom megélni, mint eddig, de reménykedni szabad. Reménykedni abban, hogy Victoria megérti majd, igaz biztosan dühös lesz ránk, de idővel beleképzeli magát a helyzetünkbe és rájön miért cselekedtünk így. Remélem... Nem akarom őt is elveszíteni, mikor már csak én leszek ezen a helyen, a barátaim nélkül, egy olyan lánnyal összekötve, akit ki nem állhatok. Fogalmam sincs, hogy fogom kibírni, de minden erőmmel azon leszek, hogy sikerüljön. 

  Félve pillantottam Harryre. Úgy látszik, nem csak én vagyok ideges, hanem ő is. Az állkapcsa megfeszült, élesen szívta be a levegőt. A szemében aggodalom rejtőzött, nem kellett rám néznie, ahhoz, hogy észrevegyem ezt. Megéreztem. Mindkettőnknek bűntudatunk volt, aminek tudjuk nagyon jól, hogy következményei is lesznek. Talán nem ez a legalkalmasabb időpont a kitálaláshoz, hiszen holnap este karányon van, de mivel összejöttünk és Harry azt hiszi, hogy Bella képes lenne elmondani mindenkinek ezt, meg kell tennünk. Jobb, ha tőlünk tudja, nem pedig majd Bella rántja le rólunk a leplet. Nem igazán értem, hogy mi van vagy volt Harry és Bella között, de már nem is igazán érdekel. Oké, egy kicsit talán fúrja az oldalamat a kíváncsiság, de kinek ne fúrná, ha a barátjáról lenne szó? 

  Éreztem ahogy az apró kezem izzadni kezd Harry hatalmas kezében és tudtam, hogy ezt ő is észrevette, mivel rám emelte smaragdzöld tekintetét és nyugtatóan rám mosolygott. Pontosan tudom, hogy mit akar ezzel elérni és minden más alkalomnál sikerülne is neki, de nem most, nem ma, nem akkor amikor ilyen fontos és kényes dologról kell beszélnünk. Erősebben szorítottam a kezét, mire ő megállt és szembe fordított magával, majd mélyen a szemembe nézett és felsóhajtott.

  - Minden rendben lesz. - suttogta. Nem tudtam megszólalni, a gombóc ami az utunk kezdete óta a torkomban van egyre nagyobb lett, mire rájöttem, hogy csak pár méterre van már. Aprót bólintottam, majd a karjai közé vetettem magam. Szükségem volt a biztonságot és nyugalmat nyújtó melegségére és ölelésére. Egészen eddig küzdöttem ellene, próbáltam megfutamodni az érzéseim elől, de tudtam... a szívem mélyen pontosan tudtam, hogy mire van szükségem. Rá! Csakis rá! - Veled vagyok. - suttogta a hajamba, majd megsimított és egy kicsit eltolt magától. - Együtt csináljuk végig. - csókolt homlokon. Mire belőlem egy halk sóhaj szakadt fel együtt csináljuk végig... Tovább haladtunk, míg az ajtója elé nem érkeztünk. Harry megszorította a kezem, majd a szájához emelte és megcsókolta. Ezek az apró mozdulatai is hatalmasak voltak számomra, éreztem, hogy törődik velem, hogy sokkal jobban mint bárki más ezen a világon. A szemembe nézett, én pedig bólintottam. 

  Amint beértünk az irodájába, úgy éreztem, hogy el fogok ájulni. Adamnek is nehezen nyíltam meg, de őt köti a titoktartás, de Victoriát? Vele mi lesz? Észrevette, hogy mindketten feszültek vagyunk, hogy mondani szeretnénk neki valamit és az arcunkról ítélve gondolom egyből leesett, hogy neki nem fog tetszeni, amit hallani fog. Mély lélegzetet vettem, majd Harry kezét markolva megszólaltam. A hangom remegett, kezdtem egyre rosszabbul érezni magam, de tudtam, hogy innen már nincs visszaút. Ha már idáig eljutottunk, akkor el kell neki mondanom. Erőt vettem magamon, majd mindent szép lassan elmeséltem neki. Lillyvel kezdtem, igaz róla tudott, de muszáj volt őt is mondanom. Majd a temetést és végül, azt az egy mondatott, ami miatt teljesen összetörtem, ami miatt úgy éreztem, hogy nincs értelme élnem. Nem mertem a szemébe nézni, de amikor én befejeztem és Harry is elmondott mindent, úgy éreztem, hogy nem kerülhetem tovább a tekintetét. Tudnom kell, hogy mi látható az arcán, tudnom kell, hogy mit gondol rólam. Félve emeltem rá a tekintetem. Megdöbbentem, amint megláttam. Nem volt mérges, semmit sem tudtam róla leolvasni. Már azon kezdtem el gondolkozni, hogy semmit sem hallott abból, amit mondtunk neki az előbb. Vagy talán már tudott róla? De ki mondta volna el neki? Bella? Vagy talán Adam? Mindketten feszülten figyeltük és vártuk, hogy végre megszólaljon.

  - Már tudtam. - sóhajtotta. Kikerekedett szemekkel néztem rá. Igazam volt! Tudta, de mégis honnan? Ki mondta el neki és nekünk eddig miért nem szólt? - Azt vártam, hogy magatoktól mondjátok el nekem. - teszi hozzá. - Tudom, hogy nehéz volt rávenni magatokat, de már napok óta tudok róla.

  - Kitől? - kérdeztem elhaló hangon. 

  - Tudod Mad, itt az orvosok mindent megosztanak az igazgatókkal, de nekünk ezt nem szabad a tudtukra adni a többieknek. Az ilyen fontos dolgokat, problémákat mint amilyen ez is volt, nem szabad titokban tartaniuk.

  - Adam mondta el? - kérdezem, de pontosan tudtam, hogy ő volt. A fejem egy kicsit lassabban dolgozta fel az eseményeket így csak kicsit később kapcsoltam. - Victoria én annyira sajnálom, tényleg... nem tudom, hogy miért tettem. - kezdek mentegetőzni.

  - Nyugodj meg, én tudom miért tetted és a helyedben a veled történtek után valószínüleg én is hasonló képen cselekedtem volna... Az egy teljesen más dolog, hogy mekkora butaság, de akkor ezt érezted. De mindenkinek vannak őrangyalai nem igaz? - mosolyog Harryre.

  - Igen vannak. - mondja halkan. - El sem tudom képzelni, hogy mi lett volna, ha nem érek oda időben. - sóhajtja.

  - De odaértél. - fordultam felé, majd megszorítottam a kezét. - Megmentettél.

  - Ahogy látom ti is egymásra találtatok. - nézett az összekulcsolt ujjainkra. - De tudnotok kell, hogy több hazugságot titkolózást nem tűrök el.

  - Megértettünk. - válaszoljuk egyszerre. 

***

  Még most sem igazán fogtam fel, hogy ilyen könnyen fogadta. Bár mondjuk azt tudom, hogy miért, hiszen már tudott róla, de akkor is. Nem kellett volna egy kicsit kiakadnia? Nem mintha azt szerettem volna, de mindketten megérdemeltük volna... Adamre nem tudom eldönteni, hogy haragudjak-e vagy sem. Fogalmam sincs, hogy mit tegyek. Az egyik részem örül, mert így nem akadt ki annyira Victoria, a másik viszont szörnyen dühös rá, mert megígérte, hogy nem mondja el senkinek és mégis megtette. Beszélni fogok vele, de nagy valószínűséggel nem a mai napon, hiszen már csak pár óra van hátra karácsonyig és Louis szülinapjáig. Ezt a kevés időt, amit lehet még szeretnék vele tölteni. Tegnap miután kijöttünk Victoriától megnéztük, hogy mit csinálnak. Szerencsére semmit sem zavartunk meg. Elég kínos lett volna... Nem örültek neki, hogy nem kérdeztük meg őket is, hogy elmondjuk-e, de mikor végre engedték, hogy végigmondjuk megnyugodtak... 

  Már csak egy fél óra van a bál kezdetéig, én pedig egyre feszültebb leszek. Ennek két oka is van. Az egyik, hogy egy csomó ember előtt kell majd előadnunk a dalunkat Harryvel, de van még valami ami talán egy kicsit jobban felzaklat, mint ez, ami nem más mint az, hogy Harry már egy órája elment beszélni Bellával, viszont azóta még nem tért vissza tőle. Félek, hogy nem fog jól elsülni minden és balhé lesz, amit most a legkevésbé szeretnék. Bellát ismerve akkora balhét rendezne, hogy még a falak is belerezegnének...

  A tükör előtt állok és magamat nézem. Teljesen pirosba vagyok öltözve,  hiszen a karácsony színe a piros és a fehér, amit a hó takar. A ruhám igaz nyári, de tökéletesen meg fog felelni a mai estére, Em szerint és ha ő ezt mondja akkor elhiszem neki. A hajam göndören omlik a vállamra. A derekamon egy fekete vékony övecske található, ami kicsit feldobja az egyszerű piros ruhámat. A csuklómon ott díszeleg a Harrytől kapott karkötőm, amit tegnap este óta le sem vettem a kezemről. Imádom! 

  - Mad kész vagy? - dugta ki a fejét a fürdő ajtaján Em.

  - Igen, azt hiszem. - motyogom.

  - Hé tökéletesen nézel ki, tökéletes pasid van és tökéletes lesz a mai nap is! - mosolyog rám.

  - Én nem így érzem. - sóhajtom. - Ez az este lesz a legszörnyűbb... Halálra aggódom magam Harry miatt és ez még nem lenne elég, még Andy is ott van.

  Fogalmam sincs, mi legyen vele. Harry azt mondja, hogy akkor beszélek vele amikor csak akarok, nem erőltet semmit, ami nagyon kedves tőle, csak... Nekem így nem jó. Nem tudok a mai estén Andy mellett lenni, miközben Harry mellett szeretnék. De ha beszélek is vele, az nem a mai napon lesz, mivel fogalmam sincs, hogy mit mondja neki, össze kell szednem a gondolataimat és jól átgondolni mit fogok neki mondani. 

  - De Harry megérti. - próbál jobb kedvre deríteni. Kinyílt az ajtó, Harry és Lou lépett be rajta. Az első dolgom az volt, hogy rákérdeztem.

  - Mond, hogy nem kell attól félnem, hogy leszedi ma a fejem?! - néztem rá.

  - Nem beszéltem vele. - nézett a szemembe. - Kerestem, de sehol sem találtam meg, de beszélni fogok vele Mad. - tette a kezét a derekamra, majd a fülemhez hajolt. - Nagyon szexi vagy ebben a ruhában.

  - Hazz. - nevetett fel Lou. - Mi értelme van a suttogásnak, ha mi is halljuk? - az arcom pírbe borult. Nem is tudom eldönteni, hogy mi hozott jobban zavarba, Louis vagy a mellettem álló göndörke. - Nyugi Mad, csak Harryt szívatjuk. - nézett rám Lou. 

  - Hiányozni fogsz, Tommo! - motyogtam, majd megöleltem. 

  - Az enyémmel mi lesz? - kérdezi sértődötten Harry. - Engem már nem is kapok? - tárta szét a karjait.

  - Dehogynem. - bújtam hozzá, mire ő szorosan a derekam köré fonta a karjait. - Félek. - suttogtam.

  - Nem lesz semmi baj. - morogta, de most tényleg olyan halkan, hogy csak én halljam.

  Mondani könnyű, hogy nem lesz semmi baj, de amikor az ember izgul akkor a szavak semmit sem érnek, csak arra tudsz gondolni, hogy valamit el fogsz rontani és ha erre gondolsz tuti így is lesz. De egy gond van, hogy ez az érzés csak akkor szűnik meg, hogyha túl vagy a dolgon. Nekem pedig már csak perceim maradtak, mivel mi kezdünk. Harry és Louis el kellett valamit intézzen, így csak kettesben mentünk be Emmel. Természetesen abban a pillanatban megpillantottam a családot, aki ezt az intézetet alapította. 

  Andyn egy fekete öltöny volt, ami tökéletesen állt rajta, mint mindig. Féltem odamenni hozzájuk, de sajnos nem volt mit tennem. Elbúcsúztam Emtől, majd szép lassan közeledtem feléjük. A gyomrom görcsbe rándult, mivel úgy éreztem magam mint egy mocskos lány. Ami igaz is volt, hiszen egyszerre két fiúval kavarok és ezt nem teszik a normális lányok. Mosolyra húztam a szám, majd megérintettem Andy vállát, aki abban a pillanatban felém is fordult. A mosolya elragadó volt, de bennem csak nagyobb bűntudatot keltett. 

  - Szia! - ölel át. - Gyönyörű vagy!

  - Szia. - dadogom, de összeszedem magam mivel elég jól ismer és tudja, hogy mikor van valami amit eltitkolok előle. - Köszönöm. Jó estét Mr. és Mrs.Brooks. - köszönök a szüleinek is.

  - Kedvesem. - ölel magához Anne. - Örülök, hogy újra látlak. - mire megfordultam, hogy az apját is lássam már sehol sem volt. - Robinnak nagyon sok dolga van, de ő is üdvözöl. - mosolyog rám kedvesen. - Jól hallottam, hogy ma te is énekelni fogsz?

  - Énekelni fogsz? - kérdezi Andy.

  - Igen, de nem szeretnék róla beszélni, nagyon izgulok és ez csak rosszabb lenne.

  - Rendben kedvesem. - simít végig a karomon. - Megyek megkeresem Robint, addig ti is beszélgethettek. - mosolyog majd hátat fordít és elmegy.

  - Hol voltál a napokban? - kérdezi Andy. - Alig beszéltünk.

  - Sajnálom, csak egy kicsit elfoglalt voltam. - mondtam zavartam. Fogalmam sem volt, hogy mit mondjak, milyen kifogásokat.

  - Hé. - teszi az ujját az állam alá majd felemeli. - Mi a baj, Mad?

  - Semmi. - motyogom. - Csak izgulok.

  Kicsit megnyugodtam, amikor meghallottam Victoria hangját, hogy egy perc múlva kezdünk. Andy megölelt, sok sikert kívánt, én pedig elmenekültem tőle. Harry a színpad mögött várt rám, megöleltem, ő pedig az ajkait az enyémre tapasztotta. Minden félelmem eltűnt talán csak erre volt szükségem. Végig.

  Amint felmentünk a színpadra, kezdett ismét átjárni a félelem. Mindenki minket nézett és Andy tekintette, amikor meglátta, hogy kivel fogok énekelni félelmetes volt. Behunytam a szemem, majd leültem Harry mellé és mély levegőket vettem. A terem elcsendesedett, mindenki arra várt, hogy elkezdjük végre.

  - Mehet? - suttogta.

  - Igen. - tátogtam. 

  Örültem, hogy csak a vége felé van szolom, mivel az elején még a hangomban sem voltam biztos, de a mellettem ülő fiúnak sikerült elterelni-e a figyelmem, így hamar belelendültem. Ami furcsa, hogy élveztem. A szám végére, annyira boldog voltam, hogy az lebírhatatlan. Ha lett volna még esélyünk énekelni valamit szívesen megtettem volna... A termet hatalmas tapsvihar töltötte be, mi pedig meghajoltunk, majd lementünk a színpadról.

  - Csodás voltál. - húzott magához.

  - Nélküled nem sikerült volna. - motyogom a mellkasába. Egy gyors puszit nyomtam a szájára, majd visszamentünk a többiekhez.

  Nem értettem, hogy miért volt eddig olyan fura érzésem, de amint megpillantottam az ajtón belépő személyt rögtön rájöttem. Valaki nem volt bent, és az a valaki nem más mint Bella. Félelem járta át a testem, mivel Harry szorosan mellettem állt, mivel Andynek el kellett menni egy kicsit, hogy valaki megismerje őt. Bella vigyora még nagyobb lett, mikor megtalált engem a tömegben, majd beljebb lépett és elkiáltotta magát.

  - Egy kis figyelmet kérnék! - megijedtem. Azt éreztem, hogy valami rossz fog történni és hát jól gondoltam. - Az a lány, aki előbb a színpadon állt korán sem olyan mint amilyenek mutatja magát. Van egy titka, amit eddig sikeresen titokban tartott, de egészen mostanáig mivel most fény fog rá derülni.....