39."Ott leszünk egymásnak"

Sziasztok!

Amint ígértem, meg is hoztam az új részt. Remélem tetszeni fog. 

Tudjátok, hogy azt mondtam, hogy az első évad csak  50 részes lesz, 

de úgy néz ki, hogy változott a terv, mivel így nagyon összecsapottak lennének 

az utolsó részek és azt nem szeretném. Nem tudom, hogy mennyivel fog bővülni,

de egy kicsivel biztosan. A következő rész nem tudom, hogy mikor fog érkezni, de

megpróbálom minnél hamarabb hozni nektek! Köszönöm a bíztatásokat és a feliratkozókat

is. További kellemes hétvégét! Jó olvasást!

Ölellek Titeket! 

-----------------------------------------------------------------------

 Amint a száját elhagyták az utolsó szavak, teljesen ledermedtem. Ha eddig úgy éreztem, hogy nehezen veszek levegőt és a szívem majd kiugrik a helyéről, akkor tévedtem. Mert most úgy érzem, hogy mindkettő megállt. Nem hallottam, nem is láttam, csak a fülemben dobogó vért éreztem. Képtelen volt felfogni az agyam az előbb hallottakat, olyan érzés mintha valami blokkolná és nem engedné feldolgozni az információt. Tényleg azt mondta volna az előbb, hogy szakít miattam Bellával? Akkor ez azt jelenti, hogy az irántam való érzései igazak voltak, csak én szerettem volna bemagyarázni magamnak, hogy nem így van? Tényleg én magam löktem volna el mellőlem azt a fiút, aki szeret engem? Egy igazi idiótának érzem magam, hetekig szenvedtem a saját butaságom miatt... Bár azt még mindig nem értem, hogy miért jött össze Bellával, de ki fogom belőle szedni, szükségem van rá, hogy tudjam, mi volt az oka. 

  Rá nézek és aggodalmat, szomorúságot fedezek fel az arcán, ami gondolom annak köszönhető, hogy már jó pár perc eltelt, de én még mindig nem szólaltam meg, amit ő biztosan annak vett, hogy én nem szeretném ezt. Hogy én nem szeretném, hogy szakítson Bellával, pedig ez egyáltalán nem így van, csak meglepődtem és azért nem szólalok meg. 

  - Harry... - suttogom. 

  - Ne. - szólal meg szomorúan. - Inkább ne mondj semmit se, Mad. - le akar rólam szállni, de én még időben elkapom a kezét.

  - Csak hallgass meg. - motyogom. - Kérlek. - bólint. - Én azt hiszem, hogy félreértettél engem. - mondom halkan. - Nem azért nem válaszoltam neked, mert tudtam, hogyan utasítsalak el, hanem mert teljesen megleptél a mondandóddal. Tudod, én eddig végig azt hittem, hogy csak kihasználtál, hogy csak át akartatok verni Bellával és te ezt meg is erősítetted akkor a klubban. Azóta próbálom elrejteni az érzéseimet, de valahogy sosem sikerült... Ami nem tudom, hogy azért van-e, mert még mindig szeretlek vagy csak mert a közelembe vagy. De most rájöttem, hogy ez csak annak köszönhető, hogy nem tudlak utálni, bármit teszel én mindig is szeretni foglak. - fejezem be a mondandóm.

  Vártam, hogy megszólaljon, hogy reagáljon valamit a válaszomra, de nem tette. Gondolom most én leptem meg őt a mondandómmal, mint ő az elébb engem. Az arcáról semmit sem tudtam leolvasni, majd hírtelen egy mosoly jelent meg. Közelebb hajolt én pedig nem ellenálltam, inkább közelebb húztam magamhoz. Nem tudom, hogy ő csókolt-e meg engem vagy én őt,  vagy esetleg egyszerre történt, de az ajkaik egy lágy csókban forrtak össze. A hasamban lévő pillangók életre keltek és vadul csapkodni kezdtek, mintha ki szerettek volna törni onnan. Hírtelen minden bátortalanságom eltűnt és csak rá koncentráltam. Nem érdekelt, hogy a hóban fekszünk és elég érdekes látvány lehetünk a többiek számára, még az sem, hogy ennek a kapcsolatnak következményei lesznek, csak az számított, hogy végre együtt lehetünk. A karjaimat a nyaka köré fontam és úgy kapaszkodtam bele, mint egy kisgyerek mikor fél valamitől és az anyukájához bújik. A testem átjárta a melegség, a vérem forrni kezdett és úgy éreztem, hogy a Napnál is melegebb lehet és ez mind csak ennek a csodálatos fiúnak köszönhető. Lágyan a hajába túrtam, ő pedig belemorgott a csókunkba. Ha mondhatok ilyet akkor talán most voltam a legboldogabb az életemben. Nem gondoltam a holnapra, hogy milyen nehéz lesz semmire sem, csak a jelenre és rá. 

  - Sajnálom, hogyha megbántottalak. - döntötte a homlokát az enyémnek. 

  - Nem kell bocsánatot kérned semmiért sem. - mosolygok rá. - Igazából sosem haragudtam rád, nem tudtam. De néhány dolgot meg kell beszélnünk. - motyogom. - De csak miután hazaértünk, mivel ha továbbra is a hóban fekszünk teljesen át fogunk fagyni. - nevetek fel.

  - Igen igazad van. - mászik le rólam, majd engem is felhúz. - Sok mindent kell megbeszéljünk. - mondja halkan.

  Leseprem magamról a havat, majd keresni kezdem Emmáéket, mivel elég régóta eltűntek és egy kicsit furcsállom is, hogy még nem kerestek. Szinte biztos vagyok, hogy nem véletlen, hogy nem keresnek. Harryre néztem, aki csillogó szemekkel nézett rám, annyira aranyos, már olyan rég vártam, hogy ez megtörténjen. Közelebb jön hozzám, elkapja a derekam és megpörget a levegőben, amit én nevetéssel kísérek. 

  - Ugye tudod, hogy már milyen régóta vágyom erre. - suttogja miután a lábaim ismét érik a talajt. - Senkivel se törődni, csak a karjaim között tartani téged. - mosolyogva hajoltam az arcához és adtam rá egy puszit.

  - Én is. - suttogtam, majd eltávolodtam tőle. - De most keressük meg a többieket. - indultam el, ő pedig nevetve sietett mellém és kulcsolta össze az ujjainkat. 

  Sok mindennel kellett volna törődjek ebben a pillanatban. Mint például, mit fogok mondani Andynek? Vagy, hogy most senki se lásson meg minket így, mert azért annyit ő is megérdemel, hogy én mondjam el neki, ne pedig mástól tudja meg az igazságot. A friss hó ropogott a lábaink alatt, majd hangos sikítozást hallottunk, mire mindketten oda kaptuk a fejünket. Ki más lehetne az a két örült, mint Emma és Louis? Odasétálunk melléjük, az hittünk, hogy nem vettek minket észre, de amikor Louis felkiáltott rájöttünk, hogy nem így van.

  - Sikerült! - pacsizik le Emmával. - Mondjátok azt, hogy ez nem véletlen? - mutatott a kezünkre. Mi csak mosolyogva néztünk egymásra, majd a kezünkre és végül vissza rájuk.

  - Nem az. - mondtuk egyszerre.

  - Mondtam én, hogy jó kupidó vagyok. - nyújtotta a nyelvét Emre. - De te nem hittél nekem.

  - Sosem mondtam azt, hogy nem hiszek neked. - vigyorgott rá.

  A fiúk úgy gondolták, a kisebb beszélgetés után, hogy mi még nem vagyunk eléggé vizesek, így még kaptunk egy adag hógolyót, amit nem igazán díjaztunk így elértük, hogy ők is azok legyenek. Amikor nem figyeltek ránk, a hátukra ugrottunk és mivel nem volt felkészülve erre a hóba zuhantunk, de most ők voltak alul, nem pedig mi. Önelégülten vigyorogtam Harryre, akinek nem tetszett, hogy ő van alul, így hamar változtatott a helyzeten és én kerültem alá. Majd lefogta a kezeim és megcsókolt, amit én viszonoztam, csak kevésbé tetszett, hogy nem érhetek hozzá.

***

  Felmelegedve, száraz ruhában ülünk a szobánkban. Gondmentesen ülök Harry ölébe, a teámat szürcsölgetve, pedig tudom, hogy nem kevés gondot fog nekünk okozni ez a kapcsolat.  De tudom, hogy a boldogság felül fog kerekedni a gondokon és együtt mindent átélünk. Eddig se tudtam rá haragudni, csak színlelni, szóval bármi is történjen ő mindig itt lesz nekem. Nem érdekel, hogy Bella mivel fog előállni, hogy szétszakítson minket, mert tudom, hogy nem fog neki sikerülni. Harry kezei a derekamon pihennek, a fejem pedig a mellkasán. Mélyen magamba szívom a csodálatos illatát, amivel sosem tudok betelni.

  Igaz úgy beszéltük meg, hogy ezt a napot együtt töltsük, de igazából így is volt, csak az este nem. Ugyanis úgy döntöttünk, hogy mindketten szeretnénk egy kicsit kettesben maradni. Harry és én a mi szobánkba maradtunk, Emmáék pedig a fiúkéba. Azt beszéltük meg, hogy néhány dolgot meg kell egymásnak magyarázzunk, de ahhoz képest még semmit sem beszéltünk, inkább csak élveztük egymás társaságát. 

  - Szerinted, hogy fog sikerülni a holnap este? - kérdeztem egy kis idő után Harrytől.

  - Ne aggódj a holnapi nap miatt, minden rendben lesz. - néz le rám mosolyogva.

  - Te is tudod, hogy most nem az éneklésért aggódóm. - sóhajtom.

  - Igen tudom. - simít végig az arcomon. - De nem kell miatta aggódj, tudom, hogy nehéz lesz, de mindketten túl fogjuk élni, hiszen ott leszünk egymásnak.

  Igaza van, mi ott leszünk egymásnak, de amikor eszembe jut, hogy mi volt a legutolsó ilyen bálon elkap a félelem. Hiszen akkor elég nagy botrány keletkezett Andy és Harry között, majd a végén közöttünk is. Attól tartok, hogy ez holnap is be fog következni, hiszen beszélnem kell vele és szinte biztos vagyok benne, hogy nem kicsit fog kiakadni majd. Nem akarom őt megbántani, de tudnia kell, hogy mit érzek. Még nem tudom, hogy képes leszek-e neki holnap elmondani, de mindent meg fogok próbálni, hogy sikerüljön, hiszen nem lehetek egyszerre mindkettőjükkel. De még mindig van bennem egy aprócska félelem. Mi van ha a Harryvel való kapcsolatom, nem fog sokáig tartani és ismét megbánt? Akkor én eldobom magamtól, azt a személyt aki tudom, hogy szeret és utána egyedül maradok... de ezzel a kockázattal szembe kell néznem. 

  - Min gondolkodsz? - búgja. 

  - Nem számít. - nézek a fejébe. - Ne beszéljünk róla, inkább.. - hajoltam hozzá közelebb - élvezzük, hogy kettesben vagyunk. - mosoly jelent meg az arcán, majd lehajolt és összeérintette az orrainkat végül pedig megcsókolt.

  Hamar változott a helyzet, már nem ültem az ölébe, hanem ő feküdt rajtam. Na jó nem ereszkedett rám, csak fölöttem volt. Vigyorogva fürkészte az arcomat, majd puszikkal halmozta el az állam és a nyakam, amitől én nehezebben kezdtem levegőt venni. Nem tudom, hogy valaha is meg fogom tudni szokni, hogy ezt váltja ki belőlem, de reménykedni szabad. Bár nem tudom, hogyha szeretném, hogy ez az érzés megszűnjön... El sem akarom hinni, hogy mindez megtörténik velem. Tudom, hogy már nincs sok időnk ameddig betölti a 18-at, de azt a kis időt, ami még addig van szeretném kihasználni, hogy vele lehessek a nap minden egyes percében. 

  - Mad. - suttogja, a szemembe nézve. - Szeretnék neked valamit átadni. - ül fel, majd én is követem őt. Ha jól látom akkor egy karkötőt húzott ki a zsebéből, majd mosolyogva felém fordult. - Tudom, hogy csak holnap kéne odaadjam neked, de én azt szeretném, hogy ma kerüljön rád. Amint megláttam az üzletben te jutottál róla eszembe. - ezen a kijelentésen egy kicsit felnevettem, hiszen velem is így történ, amikor az ő ajándékát kerestem. - Min nevetsz? - kérdezi.

  - Majd elmondom, de most inkább folytasd. - mosolygok rá. 

  - Remélem tetszeni fog. - tette a kezembe a karkötőt. Egy ezüst karkötőt tartottam a kezemben, amiből apró szívecskék csüngtek. Nem volt valami nagy szám, de nekem a világ minden kincsénél is többet ért, hiszen tőle kaptam. Az sem számított volna ha csak egy szimpla karkötő lenne hiszen ez az apróság tőle van, ami lehet, hogy másnak semmit sem ér, de nekem a világot jelenti.

  - Köszönöm. - néztem rá mosolyogva, majd megöleltem. - Csodaszép. - suttogtam a fülébe. - De ha már az ajándékozásnál tartunk akkor én is szeretnék neked valamit adni. - nézek a szemébe.

  A szekrényemhez hajoltam, majd levettem róla a kis zacskót, amiben az ajándékát tartottam. Mosolyogva nyújtottam át neki, majd izgatottan vártam, hogy mit fog hozzá szólni. Az izgulásom azonnal elmúlt, mikor vigyorogva a tenyerébe zárta az aprócska láncot és megcsókolt. Ezzel mindent elárult, elárulta nekem, hogy tetszik neki, amitől én lettem a legboldogabb...

  Jól mutatott rajta, igen már fel is tette, ahogy én is amit tőle kaptam. Egy kicsit még elbeszélgettünk, majd csak egymásnak dőlve élveztük a kettesben töltött időt.

  - Mad - szólal meg hírtelen - tudom, hogy nem akarsz róla beszélni, de azt is tudom, hogyha nem tesszük meg mi akkor valaki más fogja elmondani Victorianak az igazat és hidd el, hogy az nem lenne valami jó ránk nézve.

  - Ezzel arra utalsz, hogy az a személy Bella lesz? - kérdezem halkan, mire ő egy aprót bólint. - Beszélnünk kell vele ugye?

  - Igen. - sóhajtja. - Méghozzá minnél hamarabb.

  - Akkor mire várunk még, mondjuk el neki mielőtt még a banya teszi. - ülök fel.