Sziasztok!
Remélem örültök, hogy naponta hozok részeket!
Amint ígértem ebben a részben már megjelennek a fiúk,
de csak a végén és épphogy, de a következő részben többet!
Remélem tetszeni fog és örültök, majd fiúknak is!
Köszönöm az előző részhez érkezett komikat és a 14
rendszeres olvasót! Jó olvasást!
Ölellek Titeket!
------------------------------------------------------------------
'... azért jöttem, hogy magammal vigyem, a kisasszonyt.' - csengtek a fülemben szavai. Alig pár órája tudtam meg, hogy magamra maradtam és már el is jöttek értem? Ilyen hamar? Pontosan tudtam, hogy ez lesz, de azért azt hittem, hogy kapok pár napot, hogy megnyugodjak... hát napot azt nem kaptam, csak pár órát. Még mindig a sírás kerülget ha csak belegondolok, hogy nincs senkim, hogy magamra maradtam. Tudom, hogy 17 vagyok, ami azt jelenti, hogy még gyerek, aki nem élhet egyedül, de nem akarok innen elmenni, nem akarom itt hagyni a barátaim és a szerelmemet sem.
- Ho-vá? - kérdem szaggatottan. A szívem gyorsabban kezdett verni, pontosan tudom, hogy hová kerülnek az ilyenek, mint én. Egy olyan helyre, ami minden egyes gyereknek a rémálma, egy börtönbe, aminek a neve 'Árvaház', de én nem akarok oda menni.
- Egy intézetbe, ahol figyelnek önre amíg 18 nem lesz. - válaszol.
- Kicsim, ki volt az? - hallom Andy hangját a hátam mögül, mire ugrok egyet. - Ki ez a nő? - ráncolja a homlokát.
- Andy - fordulok felé. - kérlek megvárnál a szobámban? - próbálom azt sugallni neki, hogy minden rendben, de tudom, hogy nem hiszi el. Morogva megy felfelé a lépcsőn, mikor hallom az ajtó csapódását visszafordulok. - Én nem akarok oda menni! - jelentem ki egyszerűen, mikor tudom, hogy minden hiába.
- Sajnos amíg be nem tölti a 18 kénytelen lesz. - néz mélyen a szemeimbe. - Tudom, hogy nem akar, de nincs más választása.
- Tudom. - sziszegem.
- Nem olyan rossz hely az, majd ön is beismeri. - mosolyog.
- Azt kétlem. - sóhajtom. - Mikor kell mennem?
- Holnap délben, addig pakoljon össze néhány holmit amire szüksége lehet, de bármikor eljöhet majd értük, ha szeretne.
- Rendben.
- Akkor holnap. - köszön el, már azt hittem, hogy elmegy amikor megfordult. - Sajnálom a szüleit. - bólintottam, majd bezártam az ajtót.
Nem tudom elhinni, hogy már csak egy napot ölthetek ebben a házban, ebben a házban, ahol felnőttem, ahová minden emlékem köt. Nem akarok elmenni ki tudja milyen lepukkadt helyre London szélére és ami a legfontosabb nem akarom itt hagyni a barátaimat, már csak ők maradtak nekem, senki más csak ők. Tíz hónap ennyi van még a 18. születésnapomig, ami azt jelenti, hogy addig ott fogok lakni... Hogy fogom én azt túlélni? Hogy fogom kibírni a napokat Andy és Sara nélkül? Eddig még egyetlen nap sem telt el úgy, hogy ne találkoztunk volna, most pedig... most pedig hónapok fognak.
Ellöktem magam az ajtótól, majd a konyhába mentem. Nem akarom, hogy Andy ilyen állapotban lásson, nem akarok előtte ismét kiborulni, bár szerintem ezt már megtettem az éjjel. Örülök, hogy mellettem van, de fáj és tudom, hogy ez nem fog enyhülni és az, hogy nem lehetek azoknak az emberek a közelében akik számomra fontosak nem könnyíti meg a helyzetem... Ittam egy kis vizet, majd mély levegőket véve indultam el az ajtó felé, fel a lépcsőn és megálltam a szobám előtt. Nyugi Mad, nem szabad, hogy lássa, hogy baj van! - bíztatom magam, bár tudom, hogy még a nap folyamán el kell neki mondanom, hogy mi történt.
- Minden rendben? - kérdezni amint belépek a szobába.
- Persze. - erőltetek egy halvány mosolyt az arcomra, mire Ő sóhajt egyet.
- Kérlek ne próbáld elhitetni velem, hogy minden rendben van, amikor pontosan tudom, hogy semmi sincs rendben. - áll fel és lép elém. Lesütöttem a szemeim, igaza van, de most nagyon nem akarok még róla beszélni.
- Oké, igazad van. - sóhajtom. - Nem vagyok jól, ezek után nem is lehetek jól, de most nem akarok erről beszélni, még nem. - suttogom. Az ujját az állam alá csúsztatja, majd lassan felemeli, hogy a szemébe nézzek.
- Ugye tudod, hogy rám mindig számíthatsz? - kérdezi, én pedig bólintok. A karjai közé von. Rám mindig számíthatsz! Vajon akkor is ezt fogod mondani amikor elmondom, hogy intézetbe kerülök és ki tudja meddig nem fogsz látni? Vajon képes lesz várni rám tíz hónapot vagy egyből talál egy másik lányt magának? Tudom, hogyha elmegyek akkor nem kérhetem tőle azt, hogy várjon meg, nem tudnám ezt kérni tőle. Már ha csak belegondolok megindulnak a könnyeim, nem akarok elszakadni tőle. - Shhh. - próbált nyugtatgatni, de hiába, nem tudja, hogy nem csak azért sírok, mert elveszítettem őket, hanem mert hamarosan tőlük is meg kell válnom. - Ne sírj kérlek. - fogja kezei közzé az arcomat. - Nem szeretem amikor sírsz, kérlek. - lehel egy csókot az arcomra.
- Nem tudok megnyugodni....
- Mad, nem szabad ismét felzaklatnod magad. - törli le a könnyeimet. - Gyere - fogja meg a kezem és húz az ágy felé. - most pedig nyugodj meg. - ültet az ölébe és szorosan ölel.
Nagy nehezen megnyugszom. A karjai és csókjai hatására sikerül megállítanom a sírást. Az ágyon fekszünk én pedig a mellkasán. Egyenletesen szuszog, ami azt jelenti, hogy alszik. Bárcsak én is tudnék, de nem megy... túl sok volt ez nekem az elmúlt egy napban. Hogy fogom neki elmondani, hogy hová kell mennem? Mit fog hozzá szólni? Ami még rosszabb, hogy nem csak neki kell elmesélnem, hanem Saranak is. Fogalmam sincs, hogy mondjam el, hogy kezdjek bele. Bármit is mondanék tudom, hogy megbántanám őket vele. Lassan kibontakozom Andy öleléséből és a telefonomért nyúlok. "Szia. Gyere át este 7-re. - Mad xx". Andy mozgolódni kezdett, majd megfogta a kezem és visszarántott magára.
- Miért nem alszol? - kérdezi álmos hangján.
- Nem tudok.
- Min gondolkozol? - simít ki egy tincset az arcomból.
- Mindenen... például azon, hogy hogyan kerültem haza, mert erre egyáltalán nem emlékszem... és te, hogy kerültél ide? - emelem fel a fejem.
- Nagyon kiborultál, nyugtatót kaptál... Én pedig folyamatosan hívogattalak, de nem vetted fel, majd hírtelen felvette egy orvos és azt mondta, hogy menjek oda mert szükséged van rám... Azonnal indultam, szóltam Saranak is. Persze ő is velem akart jönni, de nem engedtem azt mondtam, hogy menjen haza mivel nagyon kiütötte magát.... Az orvos elmondta, hogy mi történt, majd azt mondta, hogy vigyelek haza és fektesselek le. Hát így tettem.
- Köszönöm. - puszilom meg, a könnycsepp keretében, amit gyorsan le is törlök.
Csak feküdtünk szorosan összebújva, nem beszéltünk, nem is kellett. Én azon gondolkoztam, hogy mennyire fognak hiányozni az ölelései, csókjai... törődése, Ő maga. Az óra lassan hetet ütött így szóltam Andynek, hogy áthívtam Sarat mert mondanom kell valamit nekik és jobb lenne egyszerre mint külön-külön. Amint lementünk a nappaliba Sara meg is érkezett. Szorosan magához ölelt és azt suttogta, hogy minden rendben lesz... elmondtam neki, hogy jól vagyok vagyis jól leszek, majd belekezdtem a mondókámba, amit nagyon nehezen sikerült összeállítanom.
- Srácok nem tudom, hogy kezdjem - sóhajtom. - Andy, ma az a nő akit láttál reggel azért jött, hogy beszéljen velem... mielőtt bármit is mondok tudnotok kell, hogy nagyon szeretlek titeket, hogy örökké a szívembe zártalak és ki nem foglak engedni, soha... - mindketten ijedten néztek rám. - Az a nő a gyermekvédelmisektől jött.. mivel még nem vagyok 18 nem élhetek magamba, így intézetbe küldenek míg be nem töltöm. - suttogtam. Az arcomat a kezeim közé temettem, majd sírni kezdtem.
Mindketten körém álltak, majd szorosan átöleltek. Még egyiküket sem láttam soha sírni, de most mégis sírtak. Fájt így látnom őket és tudnom, hogy miattam van, azért mert itt hagyom őket, de nincs mit tennem... Sara azt mondta, ha már ez az utolsó együtt töltött esténk akkor itt alszik, amit én egyáltalán nem elleneztem. Örültem neki, hogy még együtt tölthetünk pár órát. Megnéztünk egy filmet, amit elég furcsán néztünk, ugyanis Andy átölelte a derekam Sara pedig a kezemet fogta... Beszélgettünk, felidéztük az elmúlt egy évet. Teljesen elfelejtették vele, hogy mik történtek, aminek örültem, mivel csak rájuk akartam koncentrálni. Sara a vendégszobába ment aludni, mi pedig Andyvel a szobámba.
- Nagyon szeretlek. - suttogta a hátamtól. A ruhákat betettem a bőröndbe, majd felé fordultam.
- Én is szeretlek. - csókoltam meg. Fél óra alatt sikerült befejeznem a pakolást... már egy óra is elmúlt, de még mindig egymás szemébe bámulunk. - Andy?
- Hmm?
- Nehezemre esik ezt kimondani, de muszáj úgy érzem, hogy ez lesz a helyes. - összeráncolt homlokkal néz rám. - Tudnod kell, hogy nagyon szeretlek, de nem kérhetem azt tőled, hogy várj rám tíz hónapot, nem akarom, hogy miattam szen... - de az ujjait a számra tette.
- Mad, ne beszél butaságokat. - nézett a szemeimbe. - Nem számít, hogy mennyit kell rád várnom, nem fogom feladni, mivel szeretlek és képtelen lennék más valaki iránt így érezni... várni fogok rád. - von magához.
Hát eljött ez a reggel is, ez a reggel amikor indulnom kell. Szomorúan szálltam ki az ágyból úgy, hogy Andyt ne keltsem fel. A fürdőbe mentem, majd lezuhanyoztam. Mivel nem hoztam magammal ruhát így egy száll törölközőben mentem ki, szerencsére Andy még mélyen aludt. Kikaptam egy alsónemű szettet, majd ruhát a szekrényből és visszamentem a fürdőbe. Magamra kaptam őket, majd a tükörben kezdtem nézegetni magam. Beesett arc, karikás szemek. Csodásan nézel ki Mad! Feltettem egy kis alapsminket, majd kifésültem a hajam. Mire kimentem a szobában már nem találtam Andyt így a konyha felé vettem az irányt. Mindketten ott voltak és reggelit készítettek.
Lassan megreggeliztünk, sajnos Saranak hamarabb el kellett menni, így könnyes búcsút vettünk egymástól és megígérte, hogy amikor csak tud meglátogat. Fájt amikor láttam kilépni a házból, Andy szorosan átölelt és hagyta, hogy kisírjam magam a vállán... Már csak tíz perc volt 12-ig. Itt a búcsú ideje.
- Nem akarok elmenni. - suttogtam. - Nem akarok távol lenni Tőled.
- Nem leszel távol, amikor tudlak meg foglak látogatni... tudom, hogy nem lesz olyan, mint most, de legalább láthatjuk egymást. - törli le a könnyeimet.
- Szeretlek, mindennél jobban. - bújok szorosan hozzá.
- Én is szeretlek Mad! - csókol meg.
Még szorosan megöleltük egymást, majd jó pár szenvedélyes csók után eljött az utolsó csók és ölelés ideje. Fájt? Hát persze, hiszen a barátom életem szerelme és most csak úgy hagyom, hogy kisétáljon azon az ajtón. Nem akarom, hogy elmenjen, de nincs mit tenni. Kihúztam a nappaliba a bőröndömet, majd vártam, hogy megérkezzenek.
A kocsiban ülve bámulok ki az ablakon. Most látom utoljára egy jó ideig London csodálatos utcáit, most látom utoljára a boldogan sétáló embereket. Mivel egy olyan helyre megyek ami a gyerekek rémálma, nekem pedig 17 évesen kezdődik. Már majdnem a város szélén vagyunk amikor megállunk. Furcsán nézek Victoriára, hiszen egy hatalmas és új épület előtt állt meg?! Ha jól tudom az árvaházak lepukkadtak és kicsit, de ez hatalmas és csodaszép. Miért hozott ide?
- Meglepődtél? - kérdezi, mire bólintok. - Tudod ez a hely, nem olyan mint a többi, de ezt majd megérted mikor elmesélem neked. - mosolyog rám.
- Oké. - szállok ki én is a kocsiból, majd indulok meg az intézet irányába. Amikor beérünk az ajtón egy recepción találom magam, tisztára olyan érzésem van, mintha egy szállodába lennék, pedig ez nem az... csodaszép minden, talán mégsem lesz olyan rossz ez a tíz hónap. Gyorsan kapkodom a lábaim Victoria után, de megtorpanok amikor meglátok két fiút akik hangosan nevetnek a folyosó másik végén pontosan felénk tartva, de amikor meglátnak abbahagyják és kíváncsian kezdenek fürkészni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése